Meglátogatom a hősömet...

Várok. Még mindig nem jön. Jobbra az ablak. Kinézek. Esik... A MOL részvények árfolyama. Nem bírom tovább ezt a feszültséget. Lejjebb csavarom a szabályzót 110 Voltra. Ez még így is sok(k)! Teljesen lecsavarom. Volt... nincs. Elviselhetetlen ez a bizonytalanság. Más ezt nem értheti... bizony! Így már jobb. Még mindig nem jön. Várok. Gyereket. Kicsit. De nagyon. Ezt nem lehet kibírni. Micsoda megrázkódtatás! Richter-skála szerinti négyes. A csillár is leesett. Előttem az asztalon egy nagy rakás nyugtató. Beveszek egyet. Várok. Legyek donganak körülöttem. Bizonyára azért donganak így mert üres a hasuk. Már majdnem az összes nyugtatót megettem. Érzem, hat a nyugtató. Beveszek még egyet. Már csak öt. Nem jössz?! Ég veled... együtt a ház talán és azért? Kitartás! Erre van szükségem. Valaki tartson ki, hogy ne kelljen dolgoznom.

Hogy mondhatnám meg, hogy mit érzek? Hogyan fejezzem ki magam? Hogyan magyarázzam el, hogyan mondjam meg? Keresem a szót. De nem vagyok zenész, csak "dó-ré-mi"-ig tudom. Most joggal kérdezhetnél, hogy hülye vagyok, vagy ittas? Végülis ahogy nézzük: életemben tulajdonképpen csak egyszer nem voltam másnapos: a születésem napján. Úgy döntöttem elmegyek hozzá--

Leülök a megállóban. Röpke másfél óra múlva úgy döntök, nem várok tovább. Inkább paloták. Ah. Jön a busz! Ikarusz. Sebaj! Úgyis borús ma az ég, nem süt rá a nap... viszont nem is főz! Fölszállok, de a busz nem indul. Talán a motor rossz. Vagy nincs benn zin. Gyorsan kimegyek a vasútállomásra: csak egy öreg mozdony van ott, de gondolom legalább olcsó. Ez sem indult. Megkérdeztem a mozdonyvezetőt, miért nem indulunk? Azt felelte: Gőzöm sincs! Meg aztán a szén is elfogyott.

Emlékszem a legutóbbi találkozásunkra. Rejtvény volt a kezében. Ő mindent megfejt. Emlékszem, egyszer még egy szamarat is! Szomorúan ült az ágy szélén:
- Valami nincs rendben?
- Áá, semmi!
- Nem gondoltam, hogy ilyen rossz a helyzet!